Montázs – Ásítás
“Én úgy magamba iszom a fákat, mint öregek otthonát a bánat. (B.H.I.) Fába vájt telt hiány. Háromszor! Elfordítva, el háromszázhatvan fokkal. Természet, önmagát felfaló! Az oldott időre ráolvadt plomba. Félsz és éhség, álomba marva. Élet és halál álperverz viszonya. Minden ébrenlétet takar ma, s belőle tárogat Munch SIKOLY-a! (B. Horváth István: Ásítás)
Rögzül a fotó
– Faragó Ferencnek – Forró méz olvad, csorog a Napból.Szemembe ragad, ül a látvány. Agyamba szűrődik. – alakmód -. A lebeny vérér szőtte páfrány. Rögzül a fotó a csont alatt. Velőbe épül látnivaló. Őrzi a valót, az igazat – Vagy az idill csak illúzió? (B. Horváth István)
Montázs – Sorfal
Akármilyen fasor csúcslik, dől az égre.Láthatatlan madarak vízcseppek szárnyán.Mind színtelen, szemünk bontja zöldre, kékre,S mindben fényre, törésre vár egy szivárvány. A fák mögül megszöktek őzek, szarvasok, De léptük ott maradt, hol csapás és nyom van.Ez a kép már nincs is! – Panta rhei. – Fasor … Ezt álmodhatta Paál László Barbizonban. (B. Horváth […]
Montázs – Télvárók
Földnyelven kéttörzsű időtlen fűzfa áll.Üres csónakok láncra kötött magánya.Zavaros emlék ül bennük, várakozás:Az elnyílt év, és reménybarkák halála. Valami nagy bánat: túlélni a telet. Megteljen újra, mi üres. A perc tolat.Mindez észlelet, és az egészből szelet. A túlpart csenddé szűri a fals hangokat. (B. Horváth István: Télvárók)
Montázs – Ölelő tükör
Fésült felhők. Sugarakra bomlik a fény.A tó ölelésében nád, fa és bokor.Árnyak árnyéka. Önmagán sétál a stég.Mintha behorpadna a víztükör. Komor A felszín. Bőre alá hasít, ahogy fúj, S öreggé ráncolja, vénné sebzi fel szél.Összetörik a tükör, a táj befordul. Az elárult, feldúlt ősz magában beszél. (B. Horváth István: Ölelő tükör)
Montázs – Parti fák
Tapintó pillantásom bolyong ártéren.Arcomig ér a látvány, fák kérge dörzsöl.Szemembe vernek ágai, ahogy nézem,S lecsorog tekintetem sok nyúlánk törzsről. Ladikba ül, eloldja hűségem láncát. A beálló víz folyékony hullámlemez.Álmom egy másik képre, vidékre száll át. A képzet marad – a képzelet elevez. (B. Horváth István: Parti fák)
Montázs – Visegrádi látomás
Fekete-erdői forrás, olvadt volt-hó.Tengerbe úszó látomás, vízen lábnyom.Meder: élő bölcső, de nyitott koporsó.A fák felett hegyről múltra omló várrom. “A Duna anyanyelve a német.”- mondtaEsterházy. “De hozzánk magyarul beszél.” –Gondolom én. Szemem ráevez a pontra, Hol egyszinten áll víz és mosott partszegély. (B. Horváth István: Visegrádi látomás)
Montázs – Esti rezdülések
Ledobta horgonyát az ősz. Csobban a csend.A tér öbleiben kiköt a fád idő.Csónakban evező alak árnyéka teng,És az orrban karók csigaszarva kinő. Se part, se lomb, se ég. Csak a nagy víz.A hullámok borzongó, rezgő pikkelyek.Egyetlen evező húzása fáj, hasít. S hűvös magányát teríti éj, végtelen. (B. Horváth István: Esti rezdülések)
Montázs – Kapaszkodók
Gyökérkopoltyúval lélegzik a vízpart.Átszűri szilványán a feloldott tájat.Vízmosta föveny, láncon ladikot kitart,S őrzi, bár elfelejti, amit a nyár ad. Reményt ad, kapaszkodót. A folyó folyhat.– Nem mindent érzékelünk, ami van, látszik,De ráálmodhatjuk, ami nincs, vagy toldat. Így egész, teljes a kép.- Hallgass Vivaldit! (B. Horváth István: Kapaszkodók)
Montázs – Az elárvult malom
Szalay ecsetjei: füvek, fák, bokrok.Élt formáit átfesti okkult nyugalom.Tulajdon téglák fogságában őrzi mostMagát a vitorláit vesztett szélmalom. A csend fedésében mered önmagára.Himlőhelyes az ég: folt, ragya és rücsök.Énekét visszanyeli éhes madárka,És malomkő alá szorul búzaszem, tücsök… (B. Horváth István: Az elárvult malom)
Montázs – Nyárbúcsúztató vízpart
Mintegy vízbe merített Vasarely-kép. (Víztükör: – natura naturans – új op-art.) Ráejti egzaltált felhői árnyát ég, S a fával, faházzal telített túlsó part. Valami elmúlt, ami nincs, csak rámondjuk: Nyár! Rögzített emlékét megszüli fájva. Álom és emlék színtelenek. Vakfolt, lyuk, S elárasztja a múlás paranoiája. (B. Horváth István: Nyárbúcsúztató vízpart (Őszeleji hangulat a tóparton.))
Montázs – Válaszút
Gomoly, fekete-fehér fortyogó lávaAz ég: Isten lelkifurdalása. Felhők.Teret széltében elválasztó, hosszábaIdegen út. Kátyúi fordított ernyők. Szalmabálába göngyölve a nyár. AcélTarló. Árnyékát keresi magános fa.Az út elágazik, és véget ér a kép, De választ a képzelet, s tovább álmodja. (B. Horváth István: Válaszút)
Montázs – Magányos part
Térbe zárt idő. A kép nyitja ki.Homok. Dőlt uszály: jövőbeni lelet.Csend- és széltánc: megmeredt szirtaki.Phaiák varázs’ hajói a hegyek. Égre emeli fényét, elejtiNap. Felhők: vasra olvadt króm meg cink, ón.A part magányát nem érti senki,Csak a tenger, és ura Poszeidón. (B. Horváth István: Magányos part)
