Nem akartam mást, csak kimenni még egyszer a partra reggel. Elbúcsúzni. Szokatlanul néma, mozdulatlan volt aznap minden. Ott döbbentem rá: megérkezett a november.
Elzavarta az elmúlt napok játékosságát, a nyárról itt ragadt fényket, és azt a meleget, amit az Ősz oly szépen megőrzött eddig. Megborzongtak a fák, a hajnali harmat könnyei már nem a nappal melegségének ígéretét, inkább az esti fagyok üzenetét hordozták. Inkább pihenésre vágyónak látszott a táj, halkan elbúcsúztam hát. Csendben, hogy ne zavarjam, magam mögött hagytam a Tiszát. Vele az októbert, s Ősz kisasszonyt is. November már a Télnek ágyaz, hosszú álomra készíti elő a Természetet.
Átitaja valami csendes megnyugvás ilyenkor a tájat. Mozdulatlanságában tényleg alduni látszik. Valahol mélyen őrzi még a nyár zsivaját, a gyermekek kacagását, a fényeket, a meleget. De szólni már nem szól róla. Hallgat vele, míg eljő az éberdés ideje.
Csodaszép fotók és nagyon szépen megfogalmazott hangulat. Szomorkás őszvégi érzések jártak át a képek nézegetése és a post olvasása közben.
Köszönöm.
Kedves Lajos,
Köszönöm a megtisztelő véleményt! Örülök, ha tetszett a bejegyzés.
Fényfaragó