Csak a fák. És a Duna… című, a Szigetközben készült képem bekerült az értékelt képek közé a 2. Nemzetközi Duna Fotópályázaton, így falra kerül majd a pályázat kiállításain. Büszke vagyok rá, annak ellenére is, hogy díjazott képem nem lett az idén. A tavalyi évben meglehetősen kevés alkalmam nyílott fotózásra. Feszültségekkel és ellentmondásokkal teli időszak volt, nem adott lehetőséget az alkotásra.
Talán jó lett volna több idő, több nyugalom. A nyugodt elmélyülés hiányzott. Az a fajta nyugalmasság ami itt, a Duna partján, a mozudlatlan, csendben susogó fákkal szemben álldogálva érinti meg az embert.
Jó képet nem lehet futtában csinálni, idő kell hozzá. Nem a kattintáshoz. A tájhoz magához. Megérkezni, lerázni. eldobni a hétköznapok felgyülemlett feszültségét. Időt kell ahhoz, hogy lelassuljon a ritmus, hogy bele tudjunk oldódni a természetbe. a tájba. Amikor megtisztultak a gondolatok, amikor nem csak fizikailag, hanem lélekben is megérkezik az ember oda, a víz partjára, akkor kezd csak el látni. S ilyenkor kezdi el az addig is nyilvánvalóan ott lévő szépséget felfedezni. A rácsodálkozás pillanatai ezek, valamifajta belső megtisztulásé.
A fotográfus óhatatlanul belecsempészi a képekbe a saját érzéseit, gondolatait. De így van ez jól. A fénykép, nem a puszta látvány leképezése. Ha csak így lenne, nagyon leegyszerűsödne. Benne van a készítője aktuális érzelmi világának kivetülése. És így lesz igazán teljes a kép. Vajon belül minden rendben van, s ezért kiegyensúlyozott, nyugod a víz tükre is? Vagy az apró rezdülések, a belső, éppen csak elnyugvó, zaklatott hullámokra ritmizálnak? S a parton álló egyszerű, de mégis fenségesnek tűnő fák nyugalma nem int-e óhatatlanul bennünket is nyugalomra, békességre?
Az idén igyekszem többet lejárni majd a partra. Nem csak, vagy nem elsősorban anyagot, képet gyűjteni. Csak a fák és a Duna miatt..
Környezetvédelem FELELŐSEN gondolkodók számára
