Az elmúlt időszakban mellőztem a fotózást, a blogírást, sőt tulajdonképpen minden egyebet is. Sajnos okot adott erre, hogy pontosan tíz nappal ezelőtt, Blackyt nagyon súlyosan megbetegedett. Szombaton reggel nem várt az udvaron, s néma csend honolt a háza táján. Szokatlan, nyugtalanító volt a jelenlétének, s a megszokott ugatásának, kis zajainak a hiánya.
Éreztem, hogy baj van. 12 év alatt az ember összeszokik a kutyájával: ismeri annak minden apró szokását, már az apró neszekből tudja, hogy mit csinál. Aznap ezeknek a megszokott dolgoknak a teljes hiánya volt feltűnő, és aggasztó. Nem értettem, miért nem volt a szokott helyén? Hívtam, semmi válasz, egy apró moccanás sem. Aggódva léptem az udvarra, a kutyaházban pedig ott feküdt Ő, borzalmas állapotban. Szinte alig élt, a fejét sem tudta emelni. A rémület összetöri az ember szívét, amikor így látja hű kis társát.
Óvatosan kihúzkodtam a házából. Lógott a buksija, nem tudott lábra állni. Kézben vittem az autóig, rohanás az orvoshoz. A diagnózis: agyvérzés. Nincs mit szépíteni: a könnyeivel küzd az ember ilyenkor. Nem csak azért, mert borzasztó összetörve, magatehetetlenül, ilyen állapotban látni a pár nappal ezelőtt még gyönyörű, egészséges kutyát.. Az aggodalom, a barátért, a kedves társért, ez szorítja a szívet, remegteti a térdet.
Blacky 6 hetes kora óta, 12 és fél éve van velem. A kutya-gazdi kapcsolaton túl sok-sok kellemes emlék – játék, séta, kirándulás – fűz össze minket. Mindig kedves, barátságos, figyelmes kutyus volt. Mindenki szerette, mindig szívesen fogadták, és kedvesen bántak vele, épp úgy, ahogyan Ő is az emberekkel. A portát persze őrizte, de különbséget tudott tenni e feladata és az emberekkel való egyéb kapcsolat között. Tudta, mikor kell a hangját hallatni, s mikor kell fegyelmezetten, avagy kedvesen közeledni másokhoz.
Családtagként élt köztünk. Nem volt féltékeny sosem, ellenben nagyfokú megértéssel és türelemmel kezelt bennünket. Megszokta, hogy velünk, köztünk van a nap 24 órájában. Nehezen, de elviselte azt az időszakot, amikor Pesten dolgoztam, s emiatt napokig távol voltunk tőle. Zokszó nélkül elfogadta a kislányom érzkezését. Azonnal védelmébe vette a kis jövevényt, pedig akkoriban alaposan megváltozott az élete, s figyelmet is meg kellett osztani közte, meg a pici között. A séták során nem nagyon mozdult a babakocsi mellől, s a jó kapcsolata a mai napig megvan Kincsővel.
Szívesen szemlélte az utcán folyó dolgokat. Kedves időtöltése volt a kertkapun, vagy az ablakon keresztül nézelődni, akaratán kívül megriasztani az elbambuló járókelőket, akik már csak akkor vették észre, amikor előtte elhaladva a fejét mozdította.
Imádta a vizet, örömmel járt velünk a Dunára. Szeretett úszni, vagy a vízben heverészve hűsölni.
Kötődött hozzánk ezer szállal, s mi is hozzá. Ezen szálak mentén futottak a gondolataim, amint a rendelőben az asztalon feküdt. Néztem a szomorú szemeit, fájt, hogy elvészni látom bennük az erőt, kihúnyni az élet szikráját. Infúziót kapott, szteroidot, s gyógyszereket. Nap nap után. Ölben vittem, nem evett, a gyógyszerekre sem reagált. Felmerült, hogy esetleg nem lesz már javulás, de nem adtuk fel. Minden nap 4 órát töltöttünk a rendelőben várva, hogy lecsöpögjön a két palack, tűrve a szurikat, simogatással, sok-sok halk beszéddel próbálva könnyíteni a várakozás hosszú óráit. Küzdöttünk itthon az evéssel, hátha bent marad valami és erőre kap…
Nehezen mentek a dolgok nagyon. Végül pár nappal ezelőtt lassan kezdett megváltozni a dolog. Már emelte a fejét, volt egy-egy gyenge farok csóválás köszöntés képpen, ha jöttem, s a kétóránkénti kézből etetések után, kis adagokban ugyan, de ment az evés is. Felcsillant a remény. Kezdte kérni a simogatást, fúrta a buksiját a kezembe. A rendelőben már felnézett az orvosra, barátkozott az asszisztens hölggyel, sőt kifelé, dülöngélve ugyan, de a saját lábán távozott.
Most már valamelyest jobban van. Itthon lábadozik, sokat alszik, és szereti, ha van vele valaki. A rendelőbe nem szívesen jár, trükközget, hogy elkerülje a tortúrát. Elbújik, a házából nem lehet előcsalogatni. De nem baj, legalább már van benne élet! Tegnap átálltunk a gyógyszeres kúrára, elég volt a tűből, rendelőbe rohangálásból. Itthon van, nyugalomban.
Bízom a felépülésben. Jobbulást Barátom!
Környezetvédelem FELELŐSEN gondolkodók számára
