Zokog a patak. A máskor mindig vidáman rohanó, boldogan fecsegő kis patak szomorúan dől a medrét szegélyező szikláknak, és a fényesre kopott kavicsokra hullajtja könnyeit. Megszeppenve hallgat a part. Némán hallgatja a víz szívtépő keserűségét. Körül az erdő bánatosan nézi ahogy az örökmozgó, mindig megújuló vándor végül megtörve erejét veszti.
A patak zokogása
Mi lelt téged vizecske? – kérdezgetik az arra járó állatok. Az erdő halkan csendre inti a kérdezősködőket, s ágait szorosabbra fonva védelmezőn összeborul az egyre erőtlenebb, erejét vesztett folyócska felett. A bölcs Természet tudja: a patak az emlékeit siratja. Azokat az időket, amikor még vigyázták tisztaságát, becsülték értékét. Amikor az ember még itatásra és ivásra használta, kincsként kezelte, őrizte és vigyázott rá, mert tudta, hogy mennyire fontos az élethez, hogy ő maga az Élet. A múltjáért zokog, amikor még képes volt megújúlni, s örök, nagy körforgásában időről időre megtisztulni, s éltetni e bolygó minden teremtményét.
Akkor még nem végtelen betondzsungelek burjánzottak partjain, mint ma, melyek vizét korlátlanul elveszik, de bűzösen, szeméttel telve adják vissza. Nem dohogtak, morogtag füstöt ontó rettenetes ipari monstrumok a közelében, s nem okádták tele mérgező szennyükkel a medrét. A Természet bölcsen használta vizét, soha nem vett el többet a kelleténél, és biztosította megtisztulását. Az ember józansága viszont odalett az elmúlt századokban. Esztelen, önző életmódjával egyre jobban tönkretette a patakot. Elfelejtett vigyázni rá, önteltségében elfeledkezett értékéről. Nem törődik már vele: kihasználta, megmérgezte, tönkretette. Nem veszi észre, hogy a víz nem képes megújulni, s lassan már nem tud megtisztulni. Észrevétlen odalesz éltető tisztaság, s nem tudja elltáni többé a Természet által rászabott feladatát. A víz haldoklik. Megöli a bölcsességét elvesztett Ember.
A Víz világnapjára.
Környezetvédelem FELELŐSEN gondolkodók számára
