Kincsem

Mi lehetne szebb ajándék így az ünnepek környékén, mint egy saját vers? Kincső lányomnál a nagypapája járt látogatóban, s egy saját maga által írt versikét hozott az unokájának.

B. Horváth István: Faragó Kincső

Dicsekedni tudok ám,
Van nekem egy unokám!
Ő az, a Faragó Kincső.
Négy éves lányékszer, kincs Ő!
Örökmozgó, vigyori.
Csodacsöppség… Micsodi!?

Kincsőke a lányom lánya,
lakóhelye Tatabánya.
Messze innen, távol Baja,
nagyapának ez a baja.
Ha látná Őt, utazik,
s viccelődik: micsodi!?

Lehet Kincsőn bugyi, póló,
szépsége világraszóló!
Valóságos, mint az álom,
látom, s ha nem, kitalálom!
Ettől olyan igazi.
Mondom neki: micsodi!?

Arcán huncut mosoly, telt,
megmászik széket, fotelt.
Kutyája farkas, vérbeli,
Nem játék, élő a Bleki.
Így ugat: vau-voi.
Kutyafáját… Micsodi!?

Kincső ugrál, nem cövek.
Tréfamester, van szöveg.
Asztalra épít várat,
apja rászól, van rá válasz.
Nem fogad szót, kész mozi.
Visszakérdez: micsodi!?

This entry was posted on Sunday, December 12th, 2010 at 09:13. It is filed under Mesélő képek|Telling pictures and tagged with Fotó, Kincső. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed.

A bejegyzés készítésének dátuma: Sunday, December 12th, 2010 at 09:13. Kategóriái: Mesélő képek|Telling pictures Címkéi: Fotó, Kincső. E bejegyzéshez fűzött hozzászolásokat követheted: RSS 2.0 -n keresztül.