Utazunk. Kicsi lányom velem szemben ül a vonaton. Elbűvölten mered a lassan elhaladó tájra, az elmaradó fákra, arcát pirosra fújja az ablak nélküli kocsiba beáramló hűvös szél. Csattog, zúg a kis dízel mozdony, ahogy egyre beljebb zötyögtet bennünket a Gemenc fákból szőtt, zöld alagútjába. Nézem a pici áhítatos arcát, amint rácsodálkozik a tájra, elmélyül a látványban, és közben a gondolataimban utazom.
A pöfetegek tegnap még a Vértes hegyoldalán sütteték kövér, hófehér hasukat a nappal, míg az apró gyermek-kezek rájuk nem tapadtak. Egy csavarás és a gombák halk kattanással búcsút intenek gyökerüknek, hegyoldalnak, napsütésnek, s a kosárban ülve megkezdik utazásukat lefelé a lejtőn. Másnap a hegyektől távol, az Alföldön bújnak elő a kosárból, hogy a család konyhaasztalára kerülve ritka csemegévé avanzsáljanak – nagyanyám, anyám, és keresztapám örömére. Ez utóbbi becses személyek lányomnak persze már dédi, nagyi és “nagyszakállú” néven ismeretesek, de ez mit sem számít, mindőjük örömmel fogadja a fenséges, kövér gömböket, melyek értékét jelentősen emeli, hogy az apróság maga szedte őket – erdőt járt, hegyet mászott, kaptatott, kutatott, küzdött értük.
A kis gombász maga kívánta átadni a becses portékákat, így a pöfetegekkel együtt mi is utaztunk a Duna mellé, szülővárosomba, a délután pedig már a Gemencben ért bennünket, újabb utazás izgalmával kecsegtetve.
Gyerekként sokszor jártam ezt az erdőt. Hálás vagyok ezért apámnak (el már nem mondhatom neki), akinek emlékét őrzik számomra a fák és a Duna. Mennyit gombásztam itt vele, jártuk a vizeket, kutattunk halak, szarvasok, vaddisznók után! Örökre megszerettette velem a természetet.
Most lányom szeme kutatja az erdőt fenséges szarvas, hatalmas vaddisznó után. Fura párhuzama ez múltnak és jelennek. A vonat döcögve rángat tovább fák, vadak, emlékek, érzések között…
A Duna-partra érve rövid időre megszakad az utazás. Pihen a vonat, pihennek az utasok. A gyerekeknek egy kis játék okoz felfrissülést. Így jó ez: az erdőn, jó levegőn!
A hazaút előtt helyet cserél kocsi és mozdony, így lesz mindenki a helyén. Hazafelé már korog a gyomor: Boci sajt kerül a házi sütésű zsemlére. Míg lányom elégedetten tömi a bendőt, gondolataim távol járnak.
Ugyanígy ettem gyerekként én is a Boci sajtos kiflit, Pécs felé zötykölődve azon a kis piros motorvonaton. Minden egybevág, csak akkor én voltam apró, és a kiflit nagyanyám nyújtotta. Milyen jók voltak azok az utak, bámulni kifelé a vonat ablakon, lesni az elsuhanó tájat, látni, megismerni újat, ismeretlent!
A teli has és a kellemes erdei levegő megteszi hatását: lányom hozzám bújva egy másik utazásra indul az álmok világába. Egyedül maradok vonattal, vadakkal, fákkal, gondolatokkal. Elöntenek az érzések, ahogy hozzám bújva pihen. Miközben átölelve a buksiját csókolom arra gondolok, talán friss élményeit dogozza fel épp, elraktározva agya mindent őrző zugaiba, hogy valamikor majd újra vissza tudjon utazni ide, erre a zötyögő, emlékekkel megrakott vonatra. Nem egyedül persze, hanem saját, apró, mindenre rácsodálkozó, a természetnek örülni tudó, nyitott lelkű gyermekével.
…a zArénáról tévedtem ide… köszönöm az élményt!
Köszönöm! Örülök, hogy tetszett!
Ez nagyon-nagyon helyes!
Kicsit jobb lett tőle a napom! :)
Rendkívül megtisztelő, köszönöm! Örülök, hogy feldobtunk egy kicsit! :)