14 hónapja indítottam e blogot. Az azóta eltelt idő alatt sokminden történt. Tanítottak, tanultam, nagyon sok új dolgot ismertem meg, érdekességeket láttam, barátságot találtam, csalódtam, csalódást okoztam, s barátot veszítettem el. Hosszú lenne elmesélni az egész történetet, de a mai nappal bezárom a Fényfaragót. Nem írom tovább, s a fotózással is szakítok.
Sokszor csodálkozom el azon, hogy mennyire meg tudja változtatni az ember életét egy-egy új ismeretség. Milyen nehezen szövődnek barátságok, s milyen apróságokon tudnak elbukni. Milyen könnyen téved el az értelem és az érzelem. Mennyire pokolian nehéz felismerni az értékeket, s vigyázni rájuk, milyen nehéz a másik ember lelkét megérteni, s sokszínűségében megmerítkezve bővíteni a magunk értékeit.
S olyan könnyen borul fel egy-egy kapcsolat, jön elő sértés-sértettség.
Jó volt elkalandozni a fotográfia világába, megismerni az addig ismeretlent, belekóstolni a tudásba, az objektíven át megtalálni és megérezni a táj szellemét, meglátni azt, ami az átlagos szem előtt rejtve marad. Jó volt tanulni, megismerni. Jó volt barátnak lenni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszerű túllépni a barátság leépülésén. Hiányzik a megszokott ritmus, a találkozások, az órák, a beszélgetések, a közös munka, s persze a tervek, a közös hit.
A barátsággal együtt elveszett valami más is, ami hiányzik a fotózáshoz. Nem emelem jó szívvel a gépet, nem esik jól “keresni a képet”, amikor a tájat nézem. Valami eltűnt, aminek a hiányával nem tudok mit kezdeni. Abbahagyom hát, mert csak keserűség kísér most. A döntés megszületett, a felszerelés eladósorba került. A kis G12-t megtartom, családi fotózásokhoz jó lesz, a többi megy.
Hogy mit fogok csinálni ez után? Nem tudom… Kell egy kis idő a veszteségek feldolgozásához. Valamivel ki kell töltenem a keletkezett űrt. Biztosan megtalálom majd a módját… addig pedig evezek tovább egyedül, más vizeken, egy másik csónakban.
Köszönöm mindenkinek, aki kitartóan követte e webnapló bejegyzéseit! Viszontlátásra!
Környezetvédelem FELELŐSEN gondolkodók számára
uhh…!
megdöbbenve olvastam a soraid,és igazán sajnálom,hogy erre az elhatározásra jutottál… de érzem,hogy ezen döntés mögött komoly érvek,és érzelmek állhatnak…sajnálom,mert reméltem hogy végül csak összejön egy közös fotós nap,sajnálom,mert éreztem a munkáidban az egyre finomabb elmélyülést…
én azt kívánom,hogy sikerüljön kiheverned azt a traumát ami erre az elhatározásra juttatott,aztán ha kedved lesz,találj vissza erre az útra…
minden jót kívánok néked,és remélem azért még összehozzuk azt a napot,ha fotós kellékek nélkül is…!
Túl drasztikusnak érzem a döntést. A fotográfia iránti elkötelezettség egyetlen személyhez köthető csak, önmagunkhoz. Mindenki más csak utat mutathat. Coelho azt írja: a Mester nem tanít, csak a lehetőségeket mutatja fel.
Akkor tanulsz, ha ezekkel tudsz élni.
A kudarcok és a csalódások nem vethetnek vissza bennünket, hanem előre kell vigyenek, már ha úgy tudunk hozzá állni az élethez, és nem mástól, hanem önmagunktól várjuk a segítséget.
Azt hiszem újra el kéne olvasnod a Látásról című bejegyzésemet.
Nem befolyásolni akarlak, csupán megvilágosítani.
És arra kérlek, ne beszélj más nevében barátság megszűnéséről.
Kiben, mi lakozik, csak Ő tudhatja…
További sikereket kívánok az Életedben!
Kedves Gábor,
Ne sajnáld, nincs miért. Biztosan össze fog jönni az a nap is! Remélem, még az idén nyáron, s ne aggódj, nem fogom bánni, ha nálam nem lesz fényképező!
Lehet, hogy drasztikus, de nem érzem helytelennek. Más nevében nem szóltam a bejegyzésben. Valóban nem tudhatom, mi lakozik belül. Más azonban, ha ezt elmondja, leírja, mint ahogyan történt, s így már megalapozott a keserűség. No de hagyjuk is ezt, van még ezen az úton kívül sok másik, ami jó lehet, nem akarok a múlt dolgaiban elveszni.