Ő mindig úgy élt bennem, mint kedves arcú bácsi, akiből sugárzik a kedvesség és a szeretet. Hófehér szakálla fölött barátságos, mosolygós szemekkel tekint ránk, s valami végtelen nyugalom árad belőle. Gyermekként még reméltem, hogy találkozhatok vele valamikor, később persze lemondtam róla. Aztán… mégis összehozott vele a véltelen…
Pár hete, útban hazafelé az egyik falucska határában pillantottam meg ismerős arcát. Nem hittem a szememnek. Visszafordultam, s megnéztem mégegyszer. Igen, ez ő! Ugyanaz a kedves, örökké vidám, szinte huncut arc, a hófehér, bozontos szakáll, a kedves szemek! Kissé zavarba is jöttem, ahogy újra elhúztam mellette. Mit csináljak? Szólítsam meg? Kérdezzem meg, hogy lefotózhatom-e? Hogyan kell az ilyesmit csinálni?
Végül összeszedtem a bátorságom, visszamentem és bemutatkoztam. A bácsi pont olyan kedves, barátságos volt, mint amilyennek első látásra gondoltam. Készségesen megengedte, hogy lefotózzam, s közben kedélyesen társalogni kezdett velem. Mialatt hétvégi háza kis kertjében dolgozott, meg a traktorja körül tevékenykedett végig bennem volt a gondolat, hogy nem egy egyszerű, kedves vidéki bácsival van dolgom, hanem igenis Ő áll velem szemben, elém lépett a gyermekkorból, s most itt tesz-vesz a legtermészetesebb módon, hiszen mi más dolga is lenne így a nyár elején, mint a hétvégi házat rendben tartani? Messze még a december.
Pontosan úgy is beszélt, olyan hangon és ugyanazzal a kedvességgel, ahogy gyermekként mindig is elképzeltem. Nem is siettem tovább, tényleg jó volt beszélgetni vele. Nem hozta szóba a gyerekek leveleit, a manókat, a rénszarvasokat, az Északi-sarkot sem. Hétköznapi témákról beszélgettünk. Időjárásról, a traktorról, a kis kertről, még talán a barátait is felemlegette. Végig olyan kedélyes derűvel beszélt, hogy tényleg úgy éreztem, a szabadságán lévő Télapóval beszélgetek.
Végül elköszöntünk egymástól, s úgy éreztem, hogy ez a találkozás, a beszélgetés kellemes élménnyel gazdagított. Belülről valami rég nem érzett elégedettség telepedett rám. Megkérdezte, hogy kaphat-e a képekből, s megígértem, hogy viszek majd neki.
Miközben az autóm felé tartottam még utánam szólt: “Ugye, tudod, ki vagyok én?” Visszafordultam, s ő – arcán büszke mosollyal – közölte: “A Télapó!” A szeme csillogott. “Minden évben én szoktam lenni!” S csak mosolygott!
Én is mosolyogva ültem be az autóba. Lám, már felnőtt fejjel, de mégis … találkoztam a Télapóval! Nem volt piros ruhában, csizma sem volt rajta, a szánját sem láttam, de beszélgettem vele, sőt még azt is megengedte, hogy lefotózzam! Nem várt, furcsa találkozás, de sokat adott.
FRISSÍTÉS:
Két nappal e bejegyzés közzététele után elkészült a fotó, amit a kedves öregúrnak ígéretemhez híven elviszek. János segítségével szép paszpartut (képszegélyt) is kapott. A képet vigyázva elhelyeztem otthon a szobában, hogy biztonságban legyen, míg átadom. A kislányom másnap reggel, amikor észrevette, odaszaladt, s megkérdezte: “Ki ez? A Télapó?” Márpedig a gyerekek felismerik!
Környezetvédelem FELELŐSEN gondolkodók számára
A jó képek mellé egy remek szöveg társul, közel 70 (hetven) éve ismerem és Ő mindig ilyen kiegyensúlyzott szeretni való emberke volt. Mindig is közel állt a szívemhez, örülök, hogy mások is így látják Őt!
M. I.
Kedves István,
Köszönöm kedves szavait! S külön örülök, hogy e kedves ember révén idetalált az oldalamra!
Én is ismerem a ” Mikulás ” bácsit, igaz és jó ember ,eddig mindenkivel jót tett, no és az a temérdek történelmi tudás ,ami benne van – lehet tanulni tőle sokat ! :))
Kedves Krisztina,
Jó volt olvasni a véleményét, ahogyan az is öröm, hogy “Mikulás”-ról mindenkinek csak ilyen jó dolgok jutnak eszébe. Köszönöm!
Szerencsere en is ismerem szemelyesen ezt a csodalatos embert, Miklos bacsit vagy Mikulast, mindegy, csodalatos elet tapasztatokkal rendelkezik mind annak ellenere, hogy sok nehezseggel kuzdott, de soha nem hagyta el a jo kedv az elet orome. Mindenkinek ajanlom es kivanom, hogy ilyen legyen es ne a sok folosleges modern agytepessel meg a globalizalodassal foglalkozzon hanem azzal hogy mindenkinek legyen rengeteg szep es boldog emleke errol az eliramlo vilagrol. Egyszer elunk es ne oljuk egymast a szeretet tobbet er.
Kedves Márta,
Köszönöm a kedves hozzászólást! Örülök, hogy rátalált “Mikulásra” a valóságban is, és itt, az oldalamon is! Az Ön által megfogalmazottakkal tökéletesen egyetértek! Köszönöm még egyszer!
Nekem csak két szó! Ő a nagypapám és büszke vagyok rá!
A legkedvesebb Mikulás akivel valaha találkoztam. Mindig vidám és jókedvű, ha rossza kedvem és meglátogat sokkal jobb a napom tőle. Sajnálom, hogy nem tudunk többet találkozni és beszélgetni. Nem tud úgy eljönni, hogy valamit ne hozna.
Imádni való ember és nagyon tud aggódni másokért. Én nagyon szeretem!!!
Kedves Ági,
Igen, magam is ilyennek ismertem meg. Igaz, találkozásunk véletlen volt, de egy rendkívül közvetlen és kedves embert ismertem meg a személyében. Amikor megláttam, csak a hasonlóságot véltem felfedezni, miután megismertem, meggyőződtem róla, hogy ő a jóságos Mikulás!
Élvezettel olvastam!
Sajnos nem ismerem őt, de szinte olyan, mintha ismerném…:)
Kedves László,
Köszönöm, hogy itt jártál! Örülök, ha tetszett! Emlékszem, amikor elmentem mellette autóval, először mennyit hezitáltam, hogy visszaforduljak-e, egyátalán vegyem-e a bátorságot arra, hogy így ismeretlenül leszólítsam. Valamiért győzött bennem a döntés, hogy igen. Nem bántam meg.
Jó tudni, hogy van Mikulás! Remek képek és remek írás!
Köszönöm szépen! :)