Hosszú idő után pár napja Baján jártam újra. Rég voltam itt, ami baj, hiszen itt születtem, s életem nagyobb részét itt töltöttem, ebben a kedves, meditárrán hangulatú városban. Most is csak pár órám volt; röpke családlátogatásra elegendő csupán. Bár vártam a családdal való találozást, már útközben elővett, s eluralkodott rajtam a gondolat, hogy le kell sétáljak fotózni a Sugovicához. Mennyi ideje nem jártam már a partjain… pedig gyerekként szinte minden nap itt voltam! Valami nagyon vonzott oda, alig vártam, hogy hazaérjek. Nem volt épp jó idő, nem tápláltam hiú reményeket a jó fotókat illetően. Mégis… valami olyan elképesztő szépség fogadott a parton, olyan hangulat, ami a kellemetlen hideg ellenére is teljesen átfűtött és rabul ejtett.
Végigballagtam a jól ismert sétányon. A máskor fürdőzőktől, táborozóktól hangos parton egy teremtett lélek sem járt rajtam kívül. Jól esett ez a magány, jó volt egymagamban visszatérni ide. Egyetlen emberrel találkoztam csak: tétován kikerültük egymást. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen jelentősége lesz e találkozónak másnap, s hogy milyen megdöbbentő játékot űzött velünk a Sors. Csak baktattam a Duna felé.
A vízen nem járt se csónak, se hajó. Néhány sirály és vadréce ringott csak a hűvös hullámokon lustán, fázósan. Elsétáltam a néptelen, üres csónakház mellett. Másokor milyen népes szokott lenni! Szinte folyamatos itt a nyüzsgés. De most csak én voltam, meg a Csend. S a víz, ami némán ringatta a parti fák tükörképét.
Itt nőttem fel. A Sugovica partján. Ezek alatt a fák alatt. Mennyi nyár illata fűződik e vén fákhoz, s a vízhez! Gondtalan idők, gyermekkorom csobogott el újra mellettem… Rég látott barátaim, az együtt töltött idők képe sejlett fel bennem. Édesapám mosolya, aki a vízhez szoktatott. Egy pillanatra fájón markolt a szívembe a sok emlék, de elmúlt rögtön, hiszen a víz azt csobogta: nincs miért bánkódni; itt otthon vagy, bármikor jössz!
Itthon… Igen! Megszállt valami csendes békesség, a teljes nyugalom. Hazaértem. Lelkem, mint a vízen ringatózó kis ladik, végre kikötött. Két világ határán voltam én is, de minden idegszálammal, emlékemmel eltéphetetlenül idekötve.
Lám a Sugovica megint adott! Impressziói kedves emlékeket, arcokat idéztek vissza, s ezzel boldogsággal töltött el. Hazavárt, és visszafogadott, ezzel meghatott, s mélyen megnyugtatott. S ajándékba adott még valami mást is. Finom hullámokat, tükröződéseket, szemmel szinte észrevehetetlen vibrálást. Lehet, hogy mindez ott sem volt? Lehet, hogy csak a Lélek hallatta hangját? Ki tudja?