Őszi reggel járok a szabadban,
De hiába nézek szerteszét;
Sűrü ködnek fátyolában a táj,
A toronynak látni csak hegyét.
A természet elhagyott szentegyház;
Nincsen benne buzgó népe már:
A virágok… s hallgat orgonája,
Hallgat a sok énekesmadár.
A természet néma szentegyháza
Fölzajlik még egyszer az idén
– A tavasznak mintegy viszhangjául –
A szüretnek megjövetelén.
A szüret víg, kellemes mulatság.
Gyakran ekkép sóhajtott szivem:
Be szeretnék én is szüretelni,
Mért nincs nekem is szőlőhegyem?…
Most beérném egyetlen gerezddel,
Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
Hej, beérném én veled, leányka,
Te legszebb, legédesebb gerezd!
Mivel lehetne szebben megidézni az ősz színekben, érzésekben, bujaságban gazdag hangulatát, mint Petőfi Sándor édes-bús versével?
Ősz.. A reggelek színpompájába már valami hűvös vegyül, amit még igyekszik feledtetni a völgyekbe bekúszó ködön megcsillanó napfény. De a lágy hajnali páratakaró, és a reggeli derek már az Északi Úr, a Tél közeledtét jelzik.
A kalász érleléssel dolgát végzett Nyár azonban nem vonul le gyorsan a természet forgószínpadáról, nem mulasztja el a búcsút: meleg mosolya minden élő számára a viszontlátás reményét hordozza. Ősz Anyó pedig már veti a Természet ágyát, mert pihenésre készül ilyentájt minden apró és nagyobb élőlény. De előbb hátra van még a betakarítás, a szüret ideje, hiszen a bölcs Természet tudja: senki sem szeret éhesen szembenézni a fagyos lehelletű, metsző Téllel. S bár az Észak szelei már a határon vannak, jár még pár kellemes, melegebb, vidám nap, mielőtt eljő a december fagytól ropogó csendje.
A kép kidolgozásáért köszönet Vajda Jánosnak!
Igazán nincs mit, ezért a szövegért meg főleg!